Később - jártam iskolába; tizenegy évesen ragadtam először tollat azzal a szándékkal, hogy önmagam szórakoztatására regényeket írjak, mivel akkorra végeztem az otthoni és máshoni könyvespolcok első és hátsó sorával, a tévében pedig örökké A jégmezők lovagját és a Bátor embereket adták. Ez idő tájt indiánregények tucatjait követtem el.
Ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már látszott: sosem leszek nagyobb 150 centinél. Viszont írónak készültem.
Így hát kézenfekvő, hogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, és ápolónő lett belőlem. Dolgoztam néhány kórházban. Felvételiztem a Tanárképzőbe; nem nyertem. Olykor rátámadtam a Mozgó Világra avagy az ÉS-re egy-egy novellával; nem szerettek.
A 30. születésnapomon kudarcfalat állítottam. Kiraktam az elutasított felvételi kérelmemet, az elutasított telefon- és lakásigénylést, könyvkiadók és lapszerkesztőségek elutasító szép üzeneteit, a kihúzatlan lottószámaimat.
A harmincegyedik születésnapomra jelent meg az első regényem, a harmincnegyedikre a tizedik.
Az álom valóra vált: tanácsi alkalmazott írta be a személyimbe, a foglalkozás rovatba, noha rövid i-vel: iró. Ennek örömére nosztalgia-indiánregényt hoztam létre, immár a közismert, megátalkodott Vavyan Fable-stílusban, Fattyúdal címen.
Fiammal, férjemmel, kutyámmal élek egy 82 éves házban. Világnézetem haragoszöld: az idült természetszeretet vírusát (remélem) a regényeimen keresztül (is) terjesztem.
Mint "a mai magyar populáris kultúra elismert művelőjé"-t, az egyik irodalmi folyóirat MI AZ ÖN ARS POETICÁJA? körkérdésének képében elért a végzet.
Csak nemrég vettem új írógépet. Abban a hitben, hogy ennyi elég is, többé semmi sem állhatja útját a regényírásnak. Erre jő a postás farokfelvágva a körkérdéssel, és kiderül: nincs ars poeticám!
Gondoltam, ez valami olyasmi, ami elengedhetetlen a koloniál bútor és a Pierre Cardintől származó ruhatár mellett. Ars poetica? De nekem nincsenek ilyen sikkeim!
A felismerés azonnalvást írói válságba taszított. Én balga, mindeddig gondtalanul írtam, nem tudván, hogy hibádzik az alap: az ars poetica.
Tessék mondani: hol árulják? Hitelre kapható? Ha csak úgy futkározik az utcán, miről ismerem fel? Van-e valami feltűnő jellegzetessége? Hol tenyésztik? Milyen körülmények között kell tartani? Mivel tápláljam? A szomszédokat nem zavarja? Ha nyaralni megyek, betehetem-e addig az ars poetica-panzióba? Miben járassam? Milyen neveltetést kapjon? Melyik pártba léphet be?
Károsodik-e lelkileg, ha csak a hálószobában jut számára hely, s mindannyiszor végig kell néznie a hálószoba-jelenetet? S ha már itt tartunk, egészsége megóvásához igényel-e partnert: ars poeticót? Aztán: mit kezdjek a szaporulattal?
Továbbá: szükségszerűen lektorálni fogja-e a könyveimet? Mit tesz, ha nem fedezi fel bennük önnön szellemiségét? Egyáltalán, illik-e cenzorkodnia? Na persze, feltéve, hogy hozzájutok.
Szalajtottam a férjemet, szerezze be nekem. Dolgavégezetlen jött haza. Még a nyüves ars poetica begyűjtését sem lehet rábízni a pasasra. Márpedig félkomfortos a lakás, olyképpen, mint a fürdőszoba bidé nélkül, amíg őméltósága nincs kinn a falon.
Talán az orvos felírja. De melyik, az ortoppéddoki, aki a lúdtalpbetétet, műkeblet? Na amilyen szórakozottak ezek manapság? Rájuk lehet bízni ilyesmit? Hiszen az ismerősőm lúdtalpbetétet íratott fel, s valahogy mégis műmellet kénytelen hordani a cipőjében!?
Vajon mit fognak gondolni az Olvasóim, minekutána lelepleződött, hogy nekem nincs is ars poeticám? Létezhetek-e nélküle?
Jó ég, mennyi gond szakadt a nyakamba!? Egyáltalán: kapszulás az a nyavalya? Be kell ültetni, mint a pacemakert? A homlokomra tetováltassam?
Talán szakácskönyvből kiderül, hogyan készül. De melyik fejezetnél keressem? Elkészítéséhez át kell-e öltözni? Tulajdonképpen használ-e még, ha utólag jutok hozzá? Olyan, mint a kontaktlencse, amit csak felteszek, és máris látok, írhatok?
Voltaképpen mi az az ars poetica?
Költői hitvallás; aforizmaszerűen megmondod: azért írsz, mert küldetésed van.
Ha jól megnézem, mim van nekem, kiderül, másom sincs, csak egy jókora diliflepnim a családomtól - igen, azután adták, hogy befutott címemre a körkérdés.
Elgyötörten bolyongtam az utcán éjjel egykor, szita esőben, felhajtott gallérban, gondgyűrte homlokkal. Megszólítottam egy urat, ki négykézláb jött velem szemben: mondaná meg, mi az ars poeticája. Azt felelé, kissé vontatott, érdes hangon: ne rozsdás késsel vágd át a haver torkát, mert vérmérgezést kap a szerencsétlen.
Megvallom: mindeddig csak éltem bele a világba, ars poetica nélkül. Csak a mese, a kaland, az érzelem, a hangulat: a nyelv, amit más is megért, ez volt nekem. Ha beindult a mesemalom, dolgozott a mesemolnár. S a szavak, aranyló búzaszemek, történetté álltak össze. Mint hajdan az utazók, ha a szabadban kellett éjszakázniuk, tüzet raktak az erdő közepén, s hogy az éj neszei közt félelmüket távol tartsák, mesét szőttek, hálóul a félelem ellen; megtestesítették a szörnyeket, levágták lángot lövellő fejüket, s menten bátrabbak lettek.
Hajdan az építőtáborban, lefekvés után belekezdtem egy történetbe. Mesélés közben elaludtam, miért is ne, teljesen ismertem a befejezést. A lányok felráztak, követelték a regény végét. Ránk pitymallott. Reggel eltámolyogtunk a konzervgyárba, jött is valami a futószalagon, de máig nem tudja egyikünk sem: paradicsom vagy uborka volt-e. A lányok csak az motyogták összeragadt szemmel: úgy élvezték!
Ma is elég nekem ennyi: legyen néktek élvezet azonképpen, mint nekem sem más, ha a gyötrelem már égig ér, de végre átfakad a gát, és mindent elönt a képzelet sirályfehér tajtékkal szegett, csillogótükrű folyama.
Most pedig fogom a földig lógó fekete kabátot, sötét szemüveget, cilindert. Lemegyek az utcára, megállok a téren, szétnyitom a felleghajtót, előhúzom alóla a hegedűt, s játszani kezdek. Valakinek talán megesik a szíve rajtam, s megjutalmaz egy alig használt ars poeticával.
Mozgó Világ, 1990. június |