Jandra

 Reggel volt, a nap sugarai csíkokat festettek a az ágyamra. Egy újabb unalmas nap, ami eseménytelenül fog eltelni. Hiszen én csak éjszaka dolgozok, de még akkor sem mindig, csak ha van megbízó. Mielőtt bárhová is mennék, belenéztem jegyzeteimbe. Igen, ma este is van egy kisebb meló. Érdekes dolog tudni, hogy mennyi ügyem volt már, pedig még csak huszonhárom éves vagyok. Mindegy, a legtöbb lakó itt jól tudja, mivel keresem a kenyeremet. Tisztelnek, megbecsülnek, s nem jelentenek a gárdistáknak. Ez a lényeg.
Kikászálódtam az ágyból, kinyitottam a szekrényt, felöltöztem. Nem vettem még fel a „munkaruhát”, majd este. Öltözködés után a tükör elé álltam, amiben szerencsére tetőtől-talpig látom magam.
Ellenőriztem állig érő, fekete hajamat, kicsi, kerek orromat, telt ajkaimat. Megnéztem ébenszín íriszeimet. Igen, ez vagyok én. Fekete bőrszoknyám felül olyan 10 centi vastagon sima és feszes, utána viszont kényelmesen bő. Ugyanolyan színű, vékony pántos, elől fűzős megoldással rafinált felsőm kihangsúlyozza, vagy eltakarja, amit kell. Ennek megkoronázása fekete bőrcsizmám, melynek belülről acéllal van „megerősítve” az orra, s az oldalán aprócska gomb bujkál. Ha ezt megnyomom, cipellőm talpába rejtett penge kilökődik, így megkönnyítve munkámat.
Hát igen, a bérgyilkosoknak sem olyan egyszerű manapság.
Elindultam, derekamra ezúttal nem kanyarítottam vékony övet, díszes karddal kiegészítve, s csizmámba sem rejtettem tőröket. Most nem. Elég fegyverem volt így is, különben is, csak egy kis kocsmai iszogatásra indultam.
Kényelmesen, fütyörészve lépdeltem a macskaköves utcákon az általam Koszfészeknek gúnyolt városban. Jól tudom, könnyelműség részemről vért, kard, vagy tőr nélkül kimozdulni, hiszen ellenségeim soha nem alszanak, főleg nem nappal. De nem érdekel, soha nem értékeltem mások életét, de a sajátomat sem. Talán ezért lettem bérgyilkos, nem pedig kereskedő, vagy efféle.
Lassan elérem a nagyon találó, Itatóvályú névvel ellátott ivót, melyben általában a napot szoktam tölteni. Vagy ha azt nem is, de a délelőttöt biztosan. Vagy a délutánt.
Odaértem, be is mentem. Nem köszönök, csupán biccentek egyet, majd egyenesen a pult felé irányozom lépteimet.
-A szokásosat?-heveskedett a Nathan nevű pultoslegény.
-Azt.-már jól tudja, mit szoktam inni, hiszen minden nap betérek ide, s minden nap ugyanazt fogyasztom. Minek változtassak a szokásaimon? Bár lehet, hogy egyszer éppen ez fogja a halálomat okozni, de ez pillanatnyilag nem érdekel.
Hamarosan már előttem is áll a vizespohár. Átlátszó tartalma vígan csillog, felszíne nagy boldogan hullámzik. Ez nem víz, még szép. Ez itt ogrepálinka, legkedvesebb italom. Ez erős lötty, az edzetlenek nem is bírják ki, két pohárka után úgy dőlnek el, mint a zsákok.
A fiúnak éppen volt egy kis szabadideje, ezt kihasználva rögtön adtam is a kezébe a nedű árát, egy kis borravalóval megspékelve. Hálálkodva rejtette mocskos köténye mögé az aranyat, majd egy másik vendéghez fordult, aki most érkezett, s rendelni szeretne. Rendben leadja a rendelést, az teljesen hidegen hagy. Viszont az utolsó mondata felkeltette érdeklődésemet, s felébresztette bennem az eddig nyugvó profit.
-Ha nem sietsz, kitűzlek ez elé a mocsoktanya elé!-miután keskeny, kegyetlen ajkait elhagyta a fenyegetés, eleresztette a riadt ifjú nyakát, aki azonnal el is sietett, teljesíteni az erőszakos vendég kívánságát.
Én viszont nem hagyhatom annyiban kedvenc pultosom, s barátom bántalmazását. Csakhamar a tag mellé kormányoztam magam. Végignéztem rajta. Kócos, halványbarna haj, szürke szemek, kopott öltözet. Látszik, hogy nem a nemesi házak báltermeihez szokott.
Rám nézett, megeresztett egy megvető, fölényes vigyort.
-Na, mi van kislány? Netán kérnél egy kakaót?-nagyképűen beszélt, s közben látszott, hogy jót mulat saját szellemességén. A kocsma törzsvendégei, kik reggel érkeznek, s este mennek, már jól ismernek, éppen ezért lassan ránk irányult szinte minden figyelem.
A kócos a harmincas évei végén járhatott, de úgy tűnik, nem idevalósi. Vagy legalábbis nem járt még ebben a kocsmában, akkor, amikor én, mert nem ismerem.
-Köszönöm, de italom már van. Csupán azt szeretném közölni, hogy a testi épsége érdekében ne emeljen többet kezet az ifjúra.-adtam elő magamat, direkt úgy beszélve, hogy kitűnjék, mennyire művelt, érti-e az ilyen beszédet? Nincs néma csönd, mégis, anélkül, hogy oldalra pillantottam volna, jól tudtam, a vendégek felhagytak eddigi tevékenységükkel, s egy az egyben ránk figyelnek. Legalábbis a nagy többség.
-Hö?-adta értésemre nagyon intellektuálisan, hogy nem érti, mit mondok. Ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak, hiszen ez azt jelenti, hogy most jön a móka. Időközben visszaérkezett a pultoslegény, de nem szólalt meg, csak figyelt.
-Csak azt mondtam, hogy ha még egyszer hozzányúlsz, nagyon megbánod.-ismételtem meg szavaimat, most már a saját stílusomban. Halkan beszéltem, de nem annyira fenyegetően, mint amennyire közlendőm megkívánná.
-Megbánom?!-a fickó ugatásszerű hangot hallatott, a jelek szerint nevetett. Felemelte mindkét karját, s körbefordult. Magas, izmos férfi volt, valószínűleg nem az ücsörgéstől lett ilyen szépen kigyúrt.
Mosolyom megmaradt, s ez látszólag igencsak idegesítette emberemet, mert nekem rontott. Valószínűleg azt hitte, hogy könnyű dolga lesz velem, hiszen látszólag csak egy huszonéves lány vagyok, a kelleténél nagyobb szájjal, s önbizalommal.
Utálom, ha alábecsülnek. Könnyed mozdulattal léptem félre, kivédve a nyakam felé közelítő ujjakat, melyeket valószínűleg fojtogatás céljából görbített be. Kicsit oldalra fordulva lendítettem jobb lábamat. Ellenfelem erős ugyan, de lassú, így könnyedén durrant talpam az arcába. Orrából vér ömlött, s a fickó egy sebzett vad üvöltésével vetette magát rám. Kicsúsztam karjai közül, majd, mivel emberem éppen le volt hajolva, hátára tapostam, ezzel is hasra fekvésre kényszerítve. De őt sem ejtették a feje lágyára, tanul, így mikor megérezte a csizmám talpát a hátán, felegyenesedett, nagy lendülettel, minek következtében nagy ívben elrepültem, egyenesen a pultra. Hátam feljajdult az érkezésnél, s ajkaimat halk szisszenés hagyta el, de hamar lepattantam a fatákolmányról. Hiszen, nehogy már egy ilyen tohonya bunkótól kapjak ki. Sokat ártana a hírnevemnek, nomeg az önbecsülésem is tropára menne. Lábaimat összeütöttem, cipőm orrából tízcentis pengék ugrottak elő, ellenfelem erőteljes megrökönyödésére.
~Játszunk...~gondoltam, miközben megpördültem a tengelyem körül, lábaimat egymás után lendítve fel. Hallottam a fájdalmas kiáltást, s éreztem, ahogy fegyvereim megsebzik a férfi arcát.
Megálltam, megnéztem művemet. A kócos arcának bal felét lassan eltakarta a vér, mely a halántékán, és járomcsontja fölött átmenő, mély vágásból folydogált. A másik seb az ellen ajkait szelte átlósan. Kellemetlen.
Komoly, megvető arccal tekintettem rá, majd újabb lendítés, s emberem már a földön térdelt, nyöszörögve az ágyékát ért rúgás végett. Undorodva pillantottam végig rajta. Nem volt kedvem már tovább játszadozni, hiszen látszott, hogy nem tud védekezni. Rövid úton megszabadítottam szenvedéseitől, majd lábamat hátrarántva kihúztam a pengét a torkából. Dolgom végeztével visszatértem a pulthoz, s csalódottan konstatáltam, hogy összetört a poharam. Ezzel egy időben észleltem a hátamon csordogáló meleget és rájöttem, hogy a pohár azért tört össze, mert rázuhantam. Most persze deréktájon össze voltam hátul vagdalva. Mikor idáig eljutottam, Nathan már tette is elém az újabb poharat, s vitte el a roncsot. Közben intett a két felszolgálónak, hogy vigyék ki a tetemet.
-Ennyire szíveden viseled a dolgaimat, Jandra?-érdeklődött az ifjú vigyorogva. Közben kirakta elém a pálinkás üveget, jelezve, hogy ez a ház ajándéka. Hát igen, nem rossz, ha a pultos egyben a kocsma tulaja is.
-Nem, de ha már egyszer kocsmát vezetsz, megtanulhatnád megvédeni magadat.-morogtam lemondóan, hiszen ismerem már a választ.
-Tudod, hogy meg tudom, de hát csak nem kezdhetek el inzultálni egy vendéget.-továbbra is vigyorgott, jól áll neki. Igazi szépfiú, a lányok kedvence. Magas, sportos alkatú, a húszas évei elején jár még. Feje tetején kócos, szalmaszín tincsek állnak ezerfelé, napbarnított arcából tiszta, kék szempár pillant derűs csillogással a világra. Egyenes orra alatt keskeny ajkak húzódnak szívélyes mosolyra. Hangja mindig vidám, szinte soha nem láttam még komoran, vagy szomorúan. Alapvetően megnyerő, kellemes modorú, remek társaság. Már évek óta ismerem, mégsem tudok róla mindent.
-Persze, a vendég szent... te tudod, de a helyedben én már rég itt hagytam volna mindet.-csóváltam meg rosszallóan a fejem. Hihetetlen, hogy egyesek képesek elnézni a többiek rigolyáit, erőszakosságát, csakis azért, mert vendég.
-Ahogy ismerlek, előbb hátrahagynál egy halom hullát.-húzta el a száját egy pillanatra, majd szívélyes mosollyal, s kedves hangon biztosított egy, a teára panaszkodó nőt, hogy máris kap másikat, a ház ajándékaként. Néztem a rüfkét, s valamiért ismerősnek találtam. Nyávogó hangja, finnyásan elfintorított orra, lebiggyesztett ajkai azonnali ellenszenvet váltottak ki belőlem. Nagy, szinte teljesen kerek, szürke szemei panaszosan csillantak hosszú, egyenes szálú, aranyszín tincsei mögül. Ő a tökéletes hisztikirálynő, látszott rajta. Ekkor eszembe ötlött egy kép. Jobban mondva egy festmény, melyen egy ugyanilyen nő pózolt, ajkain műmosoly árulkodott a múzsa természetéről. Igen, megismertem, ő az. Előző nap voltam a házban, melynek falára a festmény van kifüggesztve. Akkor bíztak meg az aznapi munkával. Akkor a rüfke nem volt ott, valószínűleg megbízóm a férje volt.
~Milyen érdekes...~gondoltam, miközben szám elégedett mosolyra húzódott. Megvolt, akit keresnem kellett volna este. Ott volt.
A nő rám nézett, majd elfintorodott. Láthatóan nem nyertem el a rokonszenvét, habár annyi baj legyen. Nem az ő rokonszenve kell, hanem a férjéé, annak is csak a munkám kell, hogy tetsszen.
A hisztikirálynő egyedül volt, vagy legalábbis nem láttam senki mást az előbb elhagyott asztalánál, s ezzel megkönnyíti a dolgomat. Megvillantottam egy lehengerlő, vagy legalábbis annak szánt mosolyt a bringa felé, mikor az újra rám pillantott, majd, amikor Nathan már letette elé az újabb adag, remélhetőleg most már minden tekintetben tökéletes teát, és egy másik vendég körül kezdett legyeskedni, ártatlan arccal odaléptem a nőcske mellé. Mielőtt azonban bármit is szólhattam volna, a kiszemelt felém fordult, s átkozottul idegesítő, nyivákoló hangon beszélni kezdett.
-Tudom én, ki maga! Láttam az előbb, ahogy elbánt azzal a gigászi barbár kinézetű emberrel. De nehogy hozzám merjen nyúlni, különben sikítok, akkor pedig kijönnek a gárdisták, és magának annyi, érti?! Verekedés helyett inkább mondja el, miért lavírozott mellém! És árulja el a nevét is, ha már úgyis itt van!-utálom, ha valaki így elő tudja adni magát. És honnan tudta, hogy direkt navigáltam magam mellé? Ez nyugtalanító.
-Sandra vagyok, és örülök, hogy tudja, ki vagyok, habár kétlem, hogy túl sok információ a birtokában lehet rólam. Csupán azt szerettem volna megjegyezni, hogy tetszik a ruhája, nagyon kifinomult ízlésre vall.-mesterkélt mosolyt varázsoltam az ajkaimra, hadd örüljön. Persze, cseppet sem tetszett a ruhája, hiszen nem az én stílusom a bokáig érő, egyszerű rózsaszín selyemruha, mely a derekánál ugyebár szűkebb, így azt a hatást kelti, hogy viselője gazella karcsú, viszont ez csupán optikai csalódás, mert a nőcske cseppet sem volt gazella, legfeljebb egy zebra, vagy egy gwuff. Mindegy, nem az én dolgom.
-Sandra? Milyen... köznapi név. Az én nevem ezzel szemben nemes, és igazán úri hölgyhöz való: Victoria.- oly áhítattal ejtette ki a nevét, mintha csupán azzal, hogy kimondja, megváltaná a világot. Elnyomtam egy ásítást, hiszen annyiszor hallottam már ezt a szöveget. Világ életemben az ilyen elkényeztetett libák ellen voltam, mint amilyen az, aki éppen előttem áll. Ajkaimra áhítatos mosolyt erőltettem, nem esett nehezemre. Megtanultam már, hogyan rejtsem el az érzelmeimet, s ez igencsak jól jön.
-Victoria? Csodálatos.-nyögtem, érzésem szerint, elegendő csodálattal a hangomban ahhoz, hogy levegyem a lábáról. Le is vettem, arcára elégedett, már-már bugyuta kifejezés ült, ki mely kifejezetten az ilyen gazdag, üres fejű libák ismérve. Hányinger kerülgetett, de hát nem tehetett róla, hogy ilyen ostobának született. Reménykedtem benne, hogy nem túl bizalmatlan, habár biztos voltam benne, hogy akármennyire is az, pár bókkal az ujjam köré csavarhatom.
-Higgye el, sokat szenvedek szörnyen köznapi nevem miatt. Olyan jó lenne, ha olyan csodálatos név tartozna hozzám, mint Önhöz.- blöáááá, kell ez nekem? Kell, a megbízást mindenképpen teljesítenem kellett, természetesen a hírnevem miatt. Én vagyok a legjobb, ezt minden kérkedés nélkül kijelenthetem. Alvilági körökben csak Árnyékként ismernek, valódi nevemet sokan nem is ismerik, s ez sokszor jól jött nekem már. Kinek kell az, hogy egy halom tolvaj, bérgyilkos, meg isten tudja még mi a fene tudja a valódi nevemet, melyből aztán megállapíthatják, hol lakom, kik a megbízóim, hányas cipellőt hordok.
-Ohh, meghiszem azt.- Victoria kissé megemelte a fejét, így lenézve rám.
-És mondja csak Victoria... ugye nem baj, ha így hívom? Szóval mondja csak, ön házas?
-Igen, miért? Tán bizarr kapcsolatot akar kiépíteni velem?! Azt már nem, mit kép...
-Jajj, nyugodjon meg, nem szándékozom semmiféle bizarr lépést tenni az irányába.-szakítottam félbe sietve, nehogy már azt higgye, hogy én meg akarom erőszakolni vagy ilyesmi. Szörnyű perszóna, mégis valahogy ki kéne csalnom egy néptelenebb helyre, mivel a kocsmában nem ölhettem meg. Az túl feltűnő lett volna, és egy buzgó mócsing még kihívta volna a gárdistákat. Bosszantó, hová fajult ez a világ.
-Na, azért.-vonta össze a szemöldökét megkönnyebbülten. Hangjában minimális szívélyesség társult maximális leereszkedéssel.
-Tudja, nemrég érkeztem, és még nem sikerült teljesen felderítenem a várost. Lenne szíves körbevezetni, legalább néhány helyen, hogy jobban eligazodjak?-na, most kell a szerencse. Reméltem, hogy beveszi a dolgot. Hiszen, honnan is tudhatta volna, hogy eleve ebben a rohadt nagy pormederben születtem? Sehonnan. Az ilyen kékvérű perszónákat senki más nem érdekelte soha saját magukon kívül. Most ez hasznomra is vált.
-De... most láttam, milyen szívélyesen elcsevegett a tulajdonossal.-ellenkezett kissé erőtlenül. Még maga sem hitte el igazán, hogy érve megállja a helyét.
-Ó, tudja még régen találkoztunk, amikor egyszer itt voltam átutazóban, de azóta sem jártam itt, és akkor is csak két napot töltöttem a városban.-vegye be, kérlek, vegye be. Magamban fellélegeztem, már az arcán láttam, hogy elhitt mindent.
~Nah, már csak rá kell vennem, hogy egy kihalt helyre vigyen. Utálatos perszóna, nem csodálkoznék, ha egy lamia lenne.~csak magamban fintoroghattam. Elképzeltem, ahogy a szőke hajú rüfke lábai a szemem láttára összenőnek, majd pikkelyessé válnak. Lelki szemeim előtt pár másodperc múlva megjelent a bringa meztelen, emberi felsőtesttel, sárga, függőleges pupillájú szemmel, deréktól lefelé kígyótestbe börtönözve. Máris jobban éreztem magam, hiszen tudtam, hogy a lamia-k már rég kihaltak, mert ha a nőcske tényleg az lenne, akkor nagy gondjaim lettek volna. Elégedetten hátradőltem, és Victoria szemébe néztem. Huszonnégy karátos mosolyom megmaradt, habár minden egyes perccel vesztett az értékéből. Nathan a poharakat törölgette, s fejcsóválva nézett minket. Volt egy megállapodásunk, miszerint én nem avatkozom bele (nagyon) az ő ügyeibe, ő pedig hagy engem nyugodtan dolgozni.
-Jól van, felőlem indulhatunk.-sürgettem a hölgyeményt a döntéshozásban. Igazság szerint ezzel a mondattal már nem hagytam neki választást. Nem veszíthettem most el, mikor olyan közel voltam a célhoz.
-Rendben menjünk.-egyezett végre bele. Nem fizettünk. Ő már előre odaadta a (borravalót igencsak mellőző) aranyakat az ifjú tulajnak, én pedig a ház vendége voltam.
Kiléptünk a friss levegőre, ami ugyan tiszta volt, de manapság mit érünk azzal? Egy nagy rakás... izé... semmit. Igen, pontosan azt. Ezerrel sütött a nap, mindenhonnan emberek nevetése csendült. Itt ritkán van rossz idő, keveset esik az eső, ezért is hívom Koszfészeknek ezt a várost. Mindenhol por és szárazság, csak az Árnyas Kertben volt egy cseppnyi oázis, egy kis szigetecske a portengerben. Ott ragyogóan zöld volt a fű, nagy lombú fák vetettek hűs árnyékot, középen pedig egy maximum 5-6 méter átmérőjű, természetesen köralakú tavacska terpeszkedett. Nem volt két és fél méternél mélyebb, de mindig kellemesen hűvös volt, a Mágus gondoskodott róla. A Mágus, a mesékkel ellentétben nem ősz szakállú, ősöreg bölcs valaki volt, hanem egy harminc körüli, élettől kicsattanó férfi. Világosbarna, dús haja éppen a válláig ért, s olyan volt, mintha minden nap levágták volna azt az egy-két millimétert, amennyit éjszaka nőtt. Mindig tökéletesen ugyanolyan volt. Nem volt kifejezetten jóképű, inkább érdekes volt az arca. Hosszú, széles orra alatt enyhén dús ajkak trónoltak. Barna szemei közel ültek egymáshoz, de nem volt cseppet sem kancsal, vagy ilyesmi. Ruházata sem a legendákból megszokott hosszú köpeny volt, kámzsa meg egy göcsörtös bot, hanem egyszerű, éppen olyan, mint bárki másé. Azzal a különbséggel, hogy ő nem hordott magánál fegyvert, övére fűzve számtalan erszény lógott, abban tartotta ugyanis a varázsfüveit. Mindenki ismerte a városban, s nagyon nagy köztiszteletnek örvendett. Ő csinálta a kertet is, az ő varázslatai tartották zölden a füveket, egészségesen a fákat, hűsen a tavat. Biztos kellemes ott üldögélni az árnyékban, miközben a langyos szellő fodrozza a feszített víztükröt, nem tudom. Ritkán járok el nappal, csak a kocsmába mentem mindig is, ott ittam egyet, ettem is, majd hazamentem. Éjszaka dolgoztam, mivel nappal nehezebb. De ez most más volt, nem hagyhattam ki a lehetőséget.
Szóval, a macskaköves utcán lépkedtünk. Mindkettőnk cipője kopogott a köveken, de egészen máshogy. A kékvérű topánja magas, kemény sarkú darab volt, az elegáns hangot adott. Az enyém inkább fenyegető volt, de az is lehet, hogy csak azért, mert a városban a legtöbben tudták, hogy mi a munkám. Ebből is látszik, hogy a rüfke nem mozgott olyan körökben, mint én, bár valószínűleg ez mindkettőnknek jobb is volt. Mert, ha egyszer összefutok vele mondjuk az egyik sikátorban, biztos hogy megbízás nélkül is kinyírtam volna.
-És... honnan költözött ide?-jesszusom, beszélgetni akar. Azt kívántam, hogy legyen már vége annak a napnak. Éhes voltam ugyanis.
-Hát, mindenhonnan. Sokat utaztam, a legtöbb városnak még a nevét sem tudom.-füllentettem, érzésem szerint nagyon meggyőzően.
-Valóban? Nagyon érdekes lehetett.-nem gondolta komolyan, érződött a hangjából. Nem hibáztathattam.
-Igen, az volt.-hagytam rá mosolyogva. Egy kisebb utcába lavíroztam, ahol éppen egy lélek sem volt, s egy ablak sem nyílt arrafelé. Tökéletes helyszín volt. Hagyta magát a kékvérű, biztos azt hitte, csak át akarok vágni, vagy valami. Szinte sajnáltam, de az én munkámban ezt nem engedhetem meg magamnak. Meg amúgy is, mindig az ilyen üresfejű libák ellensége voltam, miért éppen most hagynék fel vele? Az utcácska üres volt, néhány nagy, almával töltött hordót leszámítva.
Félúton megálltam, s úgy tettem, mintha elhagytam volna valamit.
-Mit keres?-érdeklődött fintorogva a megbízásom. Valószínűleg nem akaródzott neki is a koszos földön csúszni-mászni valami kacat után. Meg tudtam érteni.
-Ó, azt hiszem, elvesztettem a medálomat. Két kulcsot ábrázolt.-na persze, nem is volt ilyen medálom soha, ugyanis ez a tolvajok jelképe. Sokuk nyakában láttam ilyet, ha jól emlékszem, akkor a roppant fantáziadús Tolvajkulcs névvel ellátott mulató dolgozói viselik ezt a jelet. Mindegy, most ez is megteszi.
A rüfke egy szó nélkül elkezdett keresgélni, de nem térdelt le, csak lehajolt, amennyire csak tudott. Térdemet felhúztam, s óvatosan benyomtam a csizmám oldalán lévő aprócska gombot, s a penge hangtalanul előugrott. Még jó, hogy rendesen megcsináltattam, most nem jött volna jól, ha nagyobb zajt csap a kelleténél. Óvatosan, hátulról megközelítettem a nőt, s lábam már lendült is, mikor az felállt. Francba, nem sikerült arcon találnom, pedig úgy sokkal gyorsabb lett volna. A penge a combjába mart, ő pedig meglepetten tátogott. Mosolyom megváltozott, barátból ellenséggé váltam, egyszerű emberből vadásszá vedlettem, s ő volt a vad. Hát, elnézést.
Lábamat hátrarántottam, de nem számítottam arra, hogy a rohadt kékvérűnek ilyen gyorsan a reflexei. Rám ugrott. Ő rám. Hihetetlen, de igaz volt, az utolsó szóig. Meglepetésemben elfelejtettem tiltakozni, s ő ledöntött a lábamról. Úgy küzdött, mint egy gyerek, a tenyerével ütött, néha meg begörbített ujjakkal karmolni próbált. De nem sikerült neki, mivel annyira már nem volt erős, hogy rajtam is tudjon maradni. Lendítettem a csípőmön, a hárpia pedig hanyatt vágódott. Felálltam, s közben ő is talpra kecmergett. Másik pengémet is előugrasztottam, ez már nem játék volt. Attól tartottam, hogy valaki ezt az utcát választja kirándulása céljából, s nem lett volna kellemes, ha éppen munka közben találnak rám.
A hisztikirálynő megint nekem rontott, de ezúttal éberebb voltam. Kitértem előle, ugyanakkor bal lábam megmozdult, s a penge a nő gyomrába merült, majdnem tövig. A harc el volt döntve, a rüfke nem nyerhetett. Szemei elkerekedtek, állán pedig vörös sávot vont maga után a vér. Pár másodperc múlva már élettelenül feküdt, üveges szemei az égre meredtek, még utoljára láthatta a pufók, habszerű bárányfelhőket. Bokáimat összecsaptam, fegyvereim eltűntek szem elől. Elégedett voltam, elvégeztem a munkát, méghozzá határidő előtt. Remek.
Fújtam egyet, majd megragadtam a két ernyedt csuklót és a hordókhoz vonszoltam a testet. Mielőtt behajítottam volna az édes gyümölcsök közé, még kitéptem egy maréknyi haját, s lehúztam az ujjáról az eljegyzési gyűrűjét, bizonyítékul, ahogy az ügyfél megkívánta. A bizonyítékot egy erszénybe helyeztem, majd feldöntöttem az egyik hordót, minek hatására a fele alma kigurult belőle. Belepasszíroztam a kékvérűt a gyümölcsök közé, majd a maradékot rápakoltam, hogy eltakarja a rózsaszín ruhát, a még halálakor is beképzelt arcot, a szöszke fürtöket. Tökéletes munkát végeztem, soha nem hagyok magam után nyomot, legalábbis nem szembetűnőt. A testet meg fogják találni, de senki nem fogja tudni, hogy ki volt a tettes. Néhányan fogják, de a hatóságok nem, és ez a lényeg.
Fütyörészve folytattam az utat az utcácskában, melyben már annyiszor jártam. Jól ismertem a várost, s direkt ezt a helyet választottam. Ugyanis, az utca a piacra vezetett. Hazafelé vettem egy kiló almát.